Igen, jól látjátok az alcímet. Elérkezett a vizsgaidőszak, immár a második, amit Babucival csinálok végig, és én mondom, hogy nem fáklyásmenet. Mondjuk arra, hogy könnyű lesz, nem is számítottam, de még csak az elején vagyok, és azon tűnődöm, hogy be fogok csavarodni. 

Babuci lassan betölti a két évet (még néhány hónap, ugye), és mások ilyenkor döntenek úgy, hogy nosza, jöhet a következő. Sajnálatos módon nálunk ez azért nem ennyire egyszerű (hosszú sztori), de a lényeg, hogy mindenféle véralvadással kapcsolatos vizsgálatokra kéne járnom, amihez viszont nem kéne szoptatnom. Mivel azonban Babuci jelenleg is eléggé cicifan, így ez a kérdés elnapolódni látszik. A család azonban a hétköznapokban is bővült, ugyanis hetente néhány alkalommal lízingeljük a Dédit (aki egy tündér, és nagyon szereti Babucit), azonban -hát a korából adódóan, majdnem kilencvenéves- azért már nem annyira fürge és talpraesett, mint lánykorában. Arról nem is beszélve, hogy az ő idejében még nem egészen úgy nevelték a gyerekeket, mint nálunk, ebből azért alakul egy-két humoros helyzet is. 

A dolog úgy kezdődött, hogy pár hónappal ezelőtt, még a télen Dédi, aki az önálló és határozott hölgyeket képviseli, nem tűrhette otthon a mindenféle rendetlenséget, és a koszt, ezért vad takarításba fogott, amivel nemcsak a hozzá rendszeresen járó, neki segítő takarító hölgy idegeit borzolta, hanem a saját kezébe vette az irányítást, azaz felállt az egyik magasabb székre, ahonnan jól felérte a koszos mittudoménmilyen ablakot, és letakarította. A dolog folyományaként természetesen az történt, ami ilyenkor szokott, azaz a székről leesve hatalmasat zakózott. Mivel eleve rosszul lát, ezért nem konstatálta a helyzetet a maga teljességében, annyit viszont észrevett, hogy nem nyújt tökéletesen vonzó látványt, ezért úgy döntött, hogy nem ebédel a szemközti nyugdíjasházban, ahova át szokott járni, hanem inkább csak átsétál, elkéri az ebédjét, majd hazamegy és regenerálódik. Mivel azonban az arca szivárványszínben játszott, mikor a hálóingére kapott kabátban átsétált a mínusz tíz fokban, ezért a jó nővérkék fülön csípték és kórházba küldték, ahol kiderült, hogy összeszedett egy többszörös arccsonttörést. Szó szót, helyzet helyzetet követett, de a lényeg az, hogy mivel jelenleg még itthon vagyunk Babucival, ezért az tűnt a lehető legjobb ötletnek, ha gyakran áthozzuk hozzánk, mi itt nagyon szeretjük, Babuci imádja (naná, tök jókat játszanak), Dédi is szeret itt lenni, nekem is segítség. És addig sem művel ilyeneket (azért hadd ne mondjam,  hogy nem tud csak úgy megülni, és folyton segíteni akar, úgyhogy itt is igyekezett valamire felállni, épp, hogy meg tudtam akadályozni... plusz sokat beszélt arról, hogy az ablak másik fele még koszos, szóval vissza kéne másznia a székre.... ne is kérdezzétek...) De nagy segítség, mert ha itt van, vasal, tereget, Babucival játszik, ráadásul jó beszélgetőtárs is :)

Innentől viszont a blogot reggelizőről át kéne neveznem uzsonnázóra, mert igyekszem, ha itt van, kényeztetni és mindenféle finom péksütit, kelttésztát sütni, amit tudom, hogy szeret. Ebben egyébként -a kendőt rendkívül kedvelő és egyre önállóbb- Babuci is lelkesen segítségemre van, ha mást nem, azzal, hogy utólag kommentálja a művet. Tegnap például molnárkákat sütöttem. Babuci már úgy látszik ismeri a kicsinyítő képzőt, ugyanis amint mondtam, hogy "gyere, sütünk molnárkát" abban a pillanatban rávágta: "kis molnár". Ezzel nehéz azért vitatkozni :D Amúgy is elképesztően gyorsan fejlődik, a legújabb húzása, hogy tízig számol és mondókákat mond, pedig még nincs két éves :D Na, természetesen dagad a májam az én okos kicsi fiam miatt, más kérdés, hogy a számokhoz való érzékét egészen biztos, hogy T-től örökölte, ugyanis nem a matektudásomról vagyok híres. Annyira nem, hogy mikor az egyik vizsgára még réges- régen (na nem most volt, a mostani matekos anyagunk ebben a suliban durvább volt) deriválni kellett, T. korrepetált engem. Egy idő után megunva a kínlódásomat, gyengéden azt mondta: Drágám, szerintem ne aggódj, meglesz ez a vizsga. Csak arra figyelj, hogy amit lehet, írj be a számológépbe, mert nem a deriváláson, hanem az alap matematikán fogsz elcsúszni. No comment.

De a tanulás most is határozottan időszerű, merthogy már a vizsgaidőszak vége felé járunk, ami természetesen azért rejteget magában szépségeket (csak jól meg kell keresni), pl. hogy T. az állandó tanulásom miatt egyre több időt tölt itthon, ráadásul néha-néha iszom normális kávét (Babuci születése óta gyakorlati okokból koffeinmenteset fogyasztok, mert így se alszik, hát még némi koffeinnel felturbózva...)

Azonkívül nem hiányozhat a vizsga-helyzetkomikum sem, mint azt mindjárt látni fogjátok. Történt ugyanis a jómúltkor, hogy az egyik tanárom, csakis általa ismert okból, a szokott kilenc helyett reggel nyolcra rakta a vizsga időpontját, így az így is csökkentett mennyiségű alvásomból ismét vesztettem egy órát. Ehhez hozzávéve, hogy Babuci mostanában nem akar az éjjeli keléseiből visszaaludni, totális zombi üzemmódban másztam ki az ágyból reggel ötkor, laza félórával később, mint amikorra az ébresztőt terveztem.Már zuhanyzás után gyanakodni kezdtem, hogy valami nincs rendben, mert a lakást átható pálinkaszag öntötte el, és mivel abban biztos voltam, hogy nem én ittam (bár lehet, hogy a vizsga miatti idegességen segített volna), furcsán néztem T.-re, aki épp azzal foglalatoskodott, hogy egy babakulacsból kilocsolja a tartalmát. Korán volt még a köntörfalazáshoz, ezért kereken rákérdeztem, hogy mi ez a szag. Mint kiderült, kicsit elcsúszott a kommunikáció családi szinten, mivel a babavizes üveget tegnap a Mama hozta egyenesen a Déditől.

Mama elmondása szerint a vizet Dédinek osztogatták a lakógyűlésen, viszont a tapasztalatunk alapján pálinka volt benne. Szerintem egyébként ez a T. névnapjára szánt pálinka volt, amit Dédi küldött és korábban emlegetett is, ( vagy lehet, hogy így akarják a lakókat meggyőzni? :D) de lehet, hogy a Mama esetleg rossz üveget hozott el (vagy esetleg Dédi keverte össze?). Na mindegy, még jó, hogy T. kiszúrta, hogy bontott a kupakja a babaüvegnek, és friss vizet szeretett volna tölteni bele. Így ő kapta meglepetésként a pálinkát, és nem Babuci húzott belőle a kocsiban egy embereset...  Egyébként még az elalváshoz-pluszbabaüveg-keresgéléshez képest is egész jók voltunk, ugyanis elmartam T. kávéját, úgyhogy fel is ébredtem. Igaz, ő emlegetett olyasmit, hogy szerezzek magamnak, de akkor nagyon csúnyán néztem, úgyhogy inkább szerzett egy másikat, mintsem, hogy kora reggel egy vizsgadrukkos hárpiával vitatkozzon.

Hat tízkor már az "Egerbe, Egerbe, szürke autóval!"-t gajdoló Babucival együtt szépen beültünk a kocsiba. Ekkor jöttem rá, hogy a kávé mégsem hatott eléggé, mert egy percbe tellett, amikorra leesett, hogy T. nem azért ad ki kattogó hangokat a kocsival, mert ez a terve, hanem a kocsi egyszerűen nem indul. Az elején csak értetlen fejjel néztem, majd rájöttem, hogy ez így nem lesz jó... Babuci, gyerekülés, millió babahóbelevanc kocsiból kikap, másik kocsiba (amiben nincs klíma) átpakol, laza tizenöt perces csúszással elindulunk. 

Igen ám, de a szokott megállás közben a benzinkúton T. közölte velem, hogy a csini, ámde kényes hosszú törtfehér ruhámon orbitális foltok éktelenkednek, amik egészen jól látszanak bármilyen világításban (és lehet, hogy sose tudom kimosni őket, mivel valószínűleg bele lettek vasalva), amik a csoda tudja, honnan kerültek rá. Megnéztem a ruhát, tényleg borzasztóan nézett ki (új körte kell az előszobába, ha a foltok esetleg otthon is rajta voltak), és közöltem, hogy márpedig én ebben nem vizsgázom. Rövid párbeszédünk az enyhén hökkent T.-vel így alakult:

- Szereznünk kell egy másik ruhát valahonnan, kizárt, hogy ebben bemenjek vizsgázni!

- Na ne viccelj már honnan a fenéből akarsz ruhát szerezni reggel nyolc előtt?! A kutya se fogja észrevenni! El fogsz késni!

- Nem érdekel, én ebben nem vizsgázom!

- Nem is kellett volna szólnom róla!

- Persze, akkor utólag derült volna ki és égett volna a fejem! Nekem kell egy másik ruha!

Szó szót követett, és az egyetem épülete helyett becéloztuk a legközelebbi Háda áruházat, ahova berobogva közöltem, hogy nekem kell egy ruha, amiben el is mennék innen mert vizsgázom. Az eladó csaj becsületére legyen mondva, meg se rezzent (talán nem én voltam az első fura vevőjük?), csak mondta, hogy ok, akkor velem jön, ha jó a cucc, leméri és visszahozza a próbafülkéhez. Vettem valami zöld csipkés bigyót, amihez felvehettem a blézert. Mondanom sem kell, hogy nem lett gyönyörű, T. egyetlen reakciója ez volt: "Jobb nem volt???" Hát, igaza van...

Ezután odaértem a vizsgára, ahol mindenkinek megajánlották a jegyet, kivéve az én csoportomnak, úgyhogy legalább volt értelme elmenni :D

Visszafele jövet egy plusz órát ráhúztunk a dögmelegben az útra, így két és fél órát jöttünk (hála az égnek, Babuci végigaludta) a tűző napon, klíma nélkül, mire hazaértünk, az első utunk a kádba vezetett és Babuci életében először nem tiltakozott a zuhany ellen :)

Úgyhogy most itt állok a maradék egy vizsgával, meg a kocsival, amit T. egész délután próbált megszerelni (nem lehetett kiszedni az akkumulátort), úgy, hogy jövő hétre kéne neki a kocsi mert elutazik konferenciára.

Szóval az őrültek háza után gondolhatjátok, hogy mániákusan főztem és ettem este (három kilót felszedtem mióta elkezdtem a sulit... ugye nem lepődtök meg?), úgyhogy következzen a molnárka recept az igazi és utánozhatatlan Limara szuper receptjének IR-barátabb verziója :)

• 30 dkg finomliszt
• 30 dkg tk. tönkölyliszt
• 1 tk. só
• 1 ek. cukor
• 2-3 ek. eritrit
• 1 vaníliás cukor
• 14 dkg joghurt
• 2 dl langyos-meleg tej
• 3 dkg friss élesztő
• 8 dkg puha vaj
• maximum fél dl limonchello

A vaj kivételével mindent beteszek a kenyérsütőgépbe a szokott sorrendben, utána ha összeállt a tészta, még a program elején hozzáadom a vajat is. Ezután kidolgozom a tésztát (gép hiányában kézzel is tökéletes), majd a duplájára kelesztem. Ezután formázáshoz 10 darabba vágom, a darabokat gömbölyítem és  (ha van időm), várok, míg a sikérszálak egy kicsit megnyúlnak. Ezután kinyújtom úgy 1-1,5 dm vastagra, utána pedig a két hosszanti végén lenyomom, és feltekerem. Minden tekerésnél le is nyomom egy kicsit. Ha kész, a végét összecsípem, majd erre az összecsípett részre ráültetem a süteményt a sütőlapra. Lekenem tojással, majd újra kelesztem. 

Gőzös sütőben 160 fokon pirosra sütöm.

Most már tényleg vissza kell mennem tanulni... Szurkoljatok, hamarosan

vizsgázom...:D