Tény, hogy kissé hektikusan alakult az életünk mostanság, leginkább a tanulás-utazás-rokonozás pillérek körül élünk, így otthon állandósult a káosz. A lakás különböző pontjain a ki-nem-pakoltság különböző fázisaiban létező táskák hevernek, köztük játékok, könyvek, mosott ruha-halmok. És az egészet üde színfoltként dobják fel a Rossmann különböző színes bevásárlótáskái, amikben az éppen aktuális, tündéri Mama hordja mosott és/vagy a vasalt ruhákat. (Hála nekik, ugyanis nélkülük elvesznénk...) A táskák kipakolásáig viszonylag ritkán jutok el (jó vicc, a bejegyzés megírása helyett simán végezhettem volna legalább eggyel) ezért néhány mindig van, aminek a fülében orra lehet esni. 

Azonban a félig bepakolt táskák nagyjából hetente nagyon jól jönnek, ilyen gyakorisággal járunk ugyanis Egerbe, pénteken vagy szombaton, ahol én tanulok, T. és Babuci pedig várakozás közben játékkal, vásárlással (fogyasztói társadalom) múlatják az időt. 

De nem is az ottlét a lényeg a blog szempontjából, hanem maga az utazás, ugyanis most valószínűleg több kisgyerekes család felnőtt tagja vigyorodik el kajánul, ha a következő kifejezéseket említem: Kerekítő CD, Ringató CD. Tegyünk is egy virtuális körutat az autóban péntek reggel hét óra tájt. Először is, az enteriőrről a lágy zene gondoskodik ("Mátyás király levelet ír, Víg Palkó, Jákobnak volt hat fia, Aludj baba, aludjál stb.) Ha körbenézünk, a kocsi mindenhol egyenletesen morzsával van lepetve, közte egy-egy kölesgolyóval, amit Babuci hajigált el. Elöl található T. aki elégedett vigyorából ítélve beállította, hogy a hangszóró csak hátul szóljon. Mellette ül az egyik  csoporttársam, akit néha viszünk, és aki -saját bevallása szerint -szinte hiányolja a "Mátyás király levelet ír" című örökbecsűt, ha véletlenül nem velünk utazik. Hátul trónol Babuci, a nem mindennapi, megemelhető, full-extrás székében, kezét úri módon kinyújtva, kölesgolyót kunyerálva, valamint vagyok én, aki derékból kicsavarodva ülök mellette, és különböző mondókákat ismételek a CD-vel együtt vigyorogva (vicsorogva?) és biztosítom az ellátmányt, néha felhívom egyik-másik utcai látnivalóra a figyelmét. Kevésbé szerencsés esetben kölesgolyó helyett péksüteményt vagy más reggelit adok neki (hogy ne kelljen korábban kelteni a szükségesnél), ekkor nagyjából nyaktól bokáig úszom a morzsában, mire kiszállok Egerben az autóból. A csomagtartó természetesen fullra van pakolva, így a cuccok egy része elöl, a  lábunknál van. Ilyen szépen elférünk, ha nem kell ott aludni.

A legutóbbi időszakunk így nézett ki: hétvégén ott alvás és suli Egerben, szombat délutáni hazaérkezéssel. Aznap őrült pakolás, másnap indulás Galyatetőre (ha lesz időm, majd még írok róla, mert szuper volt), ott eltöltött négy nap (de komolyan, hogy a csudába lehet, hogy négy napra pont ugyanannyi cucc kell, mintha egy hónapra mennénk?!). Ezután hazaérkezés szerdán, csütörtökön pakolás, őrült mosással, majd pénteken utazás Egerbe. ezután szombaton hazaérés, hétfőn utazás a Mamáékhoz (csak húsz percre van, városon belül), ott töltöttük a napot, mert én tanultam a Papával, aki korrepetál matematikából, míg Babuci a Mamával mulatott. Másnap jöttek Babuci keresztszülei. Utána hétvégén mentünk az unokatesókhoz, másnap pedig egy két és félórás útra meglátogatni a másik Dédit, ahonnan pár nap múlva jöttünk haza. 

Mivel ennek az egész cirkusznak kitettük a másfél éves Babucit is, így gondolhatjátok, hogy mennyire felborult a napirendje (pedig igyekeztem tiszteletben tartani, amennyire lehet, így még egész jók voltunk az evéssel-alvással), és hogy nem lepett meg, mikor az amúgy hótt nyugodt gyerekem egyszer csak minden szíre szóra sírva fakadt. Ha valami nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, teljes elkeseredésében földhöz vágta magát. Ilyenkor mindig megvigasztalgattam, nagyon sajnáltam szegényt, ahogy gördülnek le a hatalmas könnycseppek az arcán, de néha teljesen úgy éreztem, hogy magával ragadott a Babuci -hangulat-szélvihar amiben csak sodródom...

Reménykedtem, hogy a dolog elmúlik (és igen, el is múlt egy-két nyugodtabb, itthon töltött nap után), de kíváncsian várom, mire számíthatok, mert állítólag nem is olyan messze vagyunk a dackorszaktól...

Amin nagyon látszik a -mondjuk, hogy- dackorszak nálunk, hogy erősebben kendő- és cicimániás, mint eddig valaha is. Azt hittem, ez majd az idővel csökkenni fog, de egyelőre ott tartunk, hogy ma reggel a következő párbeszéd zajlott le köztünk:

- Mit szeretnél reggelizni? Nekem nincs semmi ötletem.
- Kekő, kekő!
- Értem, hogy kendőben szeretnéd megcsinálni de mi legyen reggelire?
- Kekő, kekő!
- Értem, de mit együnk?
- Keeee...Cici!!!

A főzést kendőben azonban továbbra is imádja, viszont nagyobb reggelit csak akkor szoktam készíteni, ha mindhárman eszünk.  Ha T. korán elmegy, akkor valami egyszerűbbet próbálok alkotni. Ezért most az egyszerűség kedvéért sima szendviccsel kínáltam már a második napja, feltétnek pedig padlizsánkrémet, illetve áfonyás májpástétomot tettem rá. Nagy fotózást a dolognak nem csaptam, mert nem volt rá időm, ugyanis a kezdeti szórakozás után (amikor kb. semmi nem jutott a gyomrába) megkérdeztem, hogy kér-e az enyémből. Az én kenyeremből vágott falatkák természetesen sokkal érdekesebbek és finomabbak voltak, mint amit a tányérjára tettem öt perccel korábban. Arról nem is beszélve, hogy bevezettük, hogy mesélek neki arról, hogy hogyan készül az adott étel, és lenyűgözve hallgatja, hogy a bácsi a gyárban megsütötte a padlizsánt, utána turmixolta, stb. 

Slusszpoénként, mikor odáig jutottunk, hogy beletette a dobozba (tartó kifejezést használtam), Babuci úgy érezte, hogy végre elemében van, és tudja követni a történetet. Felcsillanó szemmel közölte: "Metartó, metartó!"

Így esett, hogy nálunk még a padlizsánkrémet is melltartóban tálalják.