Igen, jól látjátok az alcímet. Elérkezett a vizsgaidőszak, immár a második, amit Babucival csinálok végig, és én mondom, hogy nem fáklyásmenet. Mondjuk arra, hogy könnyű lesz, nem is számítottam, de még csak az elején vagyok, és azon tűnődöm, hogy be fogok csavarodni. 

Babuci lassan betölti a két évet (még néhány hónap, ugye), és mások ilyenkor döntenek úgy, hogy nosza, jöhet a következő. Sajnálatos módon nálunk ez azért nem ennyire egyszerű (hosszú sztori), de a lényeg, hogy mindenféle véralvadással kapcsolatos vizsgálatokra kéne járnom, amihez viszont nem kéne szoptatnom. Mivel azonban Babuci jelenleg is eléggé cicifan, így ez a kérdés elnapolódni látszik. A család azonban a hétköznapokban is bővült, ugyanis hetente néhány alkalommal lízingeljük a Dédit (aki egy tündér, és nagyon szereti Babucit), azonban -hát a korából adódóan, majdnem kilencvenéves- azért már nem annyira fürge és talpraesett, mint lánykorában. Arról nem is beszélve, hogy az ő idejében még nem egészen úgy nevelték a gyerekeket, mint nálunk, ebből azért alakul egy-két humoros helyzet is. 

A dolog úgy kezdődött, hogy pár hónappal ezelőtt, még a télen Dédi, aki az önálló és határozott hölgyeket képviseli, nem tűrhette otthon a mindenféle rendetlenséget, és a koszt, ezért vad takarításba fogott, amivel nemcsak a hozzá rendszeresen járó, neki segítő takarító hölgy idegeit borzolta, hanem a saját kezébe vette az irányítást, azaz felállt az egyik magasabb székre, ahonnan jól felérte a koszos mittudoménmilyen ablakot, és letakarította. A dolog folyományaként természetesen az történt, ami ilyenkor szokott, azaz a székről leesve hatalmasat zakózott. Mivel eleve rosszul lát, ezért nem konstatálta a helyzetet a maga teljességében, annyit viszont észrevett, hogy nem nyújt tökéletesen vonzó látványt, ezért úgy döntött, hogy nem ebédel a szemközti nyugdíjasházban, ahova át szokott járni, hanem inkább csak átsétál, elkéri az ebédjét, majd hazamegy és regenerálódik. Mivel azonban az arca szivárványszínben játszott, mikor a hálóingére kapott kabátban átsétált a mínusz tíz fokban, ezért a jó nővérkék fülön csípték és kórházba küldték, ahol kiderült, hogy összeszedett egy többszörös arccsonttörést. Szó szót, helyzet helyzetet követett, de a lényeg az, hogy mivel jelenleg még itthon vagyunk Babucival, ezért az tűnt a lehető legjobb ötletnek, ha gyakran áthozzuk hozzánk, mi itt nagyon szeretjük, Babuci imádja (naná, tök jókat játszanak), Dédi is szeret itt lenni, nekem is segítség. És addig sem művel ilyeneket (azért hadd ne mondjam,  hogy nem tud csak úgy megülni, és folyton segíteni akar, úgyhogy itt is igyekezett valamire felállni, épp, hogy meg tudtam akadályozni... plusz sokat beszélt arról, hogy az ablak másik fele még koszos, szóval vissza kéne másznia a székre.... ne is kérdezzétek...) De nagy segítség, mert ha itt van, vasal, tereget, Babucival játszik, ráadásul jó beszélgetőtárs is :)

Innentől viszont a blogot reggelizőről át kéne neveznem uzsonnázóra, mert igyekszem, ha itt van, kényeztetni és mindenféle finom péksütit, kelttésztát sütni, amit tudom, hogy szeret. Ebben egyébként -a kendőt rendkívül kedvelő és egyre önállóbb- Babuci is lelkesen segítségemre van, ha mást nem, azzal, hogy utólag kommentálja a művet. Tegnap például molnárkákat sütöttem. Babuci már úgy látszik ismeri a kicsinyítő képzőt, ugyanis amint mondtam, hogy "gyere, sütünk molnárkát" abban a pillanatban rávágta: "kis molnár". Ezzel nehéz azért vitatkozni :D Amúgy is elképesztően gyorsan fejlődik, a legújabb húzása, hogy tízig számol és mondókákat mond, pedig még nincs két éves :D Na, természetesen dagad a májam az én okos kicsi fiam miatt, más kérdés, hogy a számokhoz való érzékét egészen biztos, hogy T-től örökölte, ugyanis nem a matektudásomról vagyok híres. Annyira nem, hogy mikor az egyik vizsgára még réges- régen (na nem most volt, a mostani matekos anyagunk ebben a suliban durvább volt) deriválni kellett, T. korrepetált engem. Egy idő után megunva a kínlódásomat, gyengéden azt mondta: Drágám, szerintem ne aggódj, meglesz ez a vizsga. Csak arra figyelj, hogy amit lehet, írj be a számológépbe, mert nem a deriváláson, hanem az alap matematikán fogsz elcsúszni. No comment.

De a tanulás most is határozottan időszerű, merthogy már a vizsgaidőszak vége felé járunk, ami természetesen azért rejteget magában szépségeket (csak jól meg kell keresni), pl. hogy T. az állandó tanulásom miatt egyre több időt tölt itthon, ráadásul néha-néha iszom normális kávét (Babuci születése óta gyakorlati okokból koffeinmenteset fogyasztok, mert így se alszik, hát még némi koffeinnel felturbózva...)

Azonkívül nem hiányozhat a vizsga-helyzetkomikum sem, mint azt mindjárt látni fogjátok. Történt ugyanis a jómúltkor, hogy az egyik tanárom, csakis általa ismert okból, a szokott kilenc helyett reggel nyolcra rakta a vizsga időpontját, így az így is csökkentett mennyiségű alvásomból ismét vesztettem egy órát. Ehhez hozzávéve, hogy Babuci mostanában nem akar az éjjeli keléseiből visszaaludni, totális zombi üzemmódban másztam ki az ágyból reggel ötkor, laza félórával később, mint amikorra az ébresztőt terveztem.Már zuhanyzás után gyanakodni kezdtem, hogy valami nincs rendben, mert a lakást átható pálinkaszag öntötte el, és mivel abban biztos voltam, hogy nem én ittam (bár lehet, hogy a vizsga miatti idegességen segített volna), furcsán néztem T.-re, aki épp azzal foglalatoskodott, hogy egy babakulacsból kilocsolja a tartalmát. Korán volt még a köntörfalazáshoz, ezért kereken rákérdeztem, hogy mi ez a szag. Mint kiderült, kicsit elcsúszott a kommunikáció családi szinten, mivel a babavizes üveget tegnap a Mama hozta egyenesen a Déditől.

Mama elmondása szerint a vizet Dédinek osztogatták a lakógyűlésen, viszont a tapasztalatunk alapján pálinka volt benne. Szerintem egyébként ez a T. névnapjára szánt pálinka volt, amit Dédi küldött és korábban emlegetett is, ( vagy lehet, hogy így akarják a lakókat meggyőzni? :D) de lehet, hogy a Mama esetleg rossz üveget hozott el (vagy esetleg Dédi keverte össze?). Na mindegy, még jó, hogy T. kiszúrta, hogy bontott a kupakja a babaüvegnek, és friss vizet szeretett volna tölteni bele. Így ő kapta meglepetésként a pálinkát, és nem Babuci húzott belőle a kocsiban egy embereset...  Egyébként még az elalváshoz-pluszbabaüveg-keresgéléshez képest is egész jók voltunk, ugyanis elmartam T. kávéját, úgyhogy fel is ébredtem. Igaz, ő emlegetett olyasmit, hogy szerezzek magamnak, de akkor nagyon csúnyán néztem, úgyhogy inkább szerzett egy másikat, mintsem, hogy kora reggel egy vizsgadrukkos hárpiával vitatkozzon.

Hat tízkor már az "Egerbe, Egerbe, szürke autóval!"-t gajdoló Babucival együtt szépen beültünk a kocsiba. Ekkor jöttem rá, hogy a kávé mégsem hatott eléggé, mert egy percbe tellett, amikorra leesett, hogy T. nem azért ad ki kattogó hangokat a kocsival, mert ez a terve, hanem a kocsi egyszerűen nem indul. Az elején csak értetlen fejjel néztem, majd rájöttem, hogy ez így nem lesz jó... Babuci, gyerekülés, millió babahóbelevanc kocsiból kikap, másik kocsiba (amiben nincs klíma) átpakol, laza tizenöt perces csúszással elindulunk. 

Igen ám, de a szokott megállás közben a benzinkúton T. közölte velem, hogy a csini, ámde kényes hosszú törtfehér ruhámon orbitális foltok éktelenkednek, amik egészen jól látszanak bármilyen világításban (és lehet, hogy sose tudom kimosni őket, mivel valószínűleg bele lettek vasalva), amik a csoda tudja, honnan kerültek rá. Megnéztem a ruhát, tényleg borzasztóan nézett ki (új körte kell az előszobába, ha a foltok esetleg otthon is rajta voltak), és közöltem, hogy márpedig én ebben nem vizsgázom. Rövid párbeszédünk az enyhén hökkent T.-vel így alakult:

- Szereznünk kell egy másik ruhát valahonnan, kizárt, hogy ebben bemenjek vizsgázni!

- Na ne viccelj már honnan a fenéből akarsz ruhát szerezni reggel nyolc előtt?! A kutya se fogja észrevenni! El fogsz késni!

- Nem érdekel, én ebben nem vizsgázom!

- Nem is kellett volna szólnom róla!

- Persze, akkor utólag derült volna ki és égett volna a fejem! Nekem kell egy másik ruha!

Szó szót követett, és az egyetem épülete helyett becéloztuk a legközelebbi Háda áruházat, ahova berobogva közöltem, hogy nekem kell egy ruha, amiben el is mennék innen mert vizsgázom. Az eladó csaj becsületére legyen mondva, meg se rezzent (talán nem én voltam az első fura vevőjük?), csak mondta, hogy ok, akkor velem jön, ha jó a cucc, leméri és visszahozza a próbafülkéhez. Vettem valami zöld csipkés bigyót, amihez felvehettem a blézert. Mondanom sem kell, hogy nem lett gyönyörű, T. egyetlen reakciója ez volt: "Jobb nem volt???" Hát, igaza van...

Ezután odaértem a vizsgára, ahol mindenkinek megajánlották a jegyet, kivéve az én csoportomnak, úgyhogy legalább volt értelme elmenni :D

Visszafele jövet egy plusz órát ráhúztunk a dögmelegben az útra, így két és fél órát jöttünk (hála az égnek, Babuci végigaludta) a tűző napon, klíma nélkül, mire hazaértünk, az első utunk a kádba vezetett és Babuci életében először nem tiltakozott a zuhany ellen :)

Úgyhogy most itt állok a maradék egy vizsgával, meg a kocsival, amit T. egész délután próbált megszerelni (nem lehetett kiszedni az akkumulátort), úgy, hogy jövő hétre kéne neki a kocsi mert elutazik konferenciára.

Szóval az őrültek háza után gondolhatjátok, hogy mániákusan főztem és ettem este (három kilót felszedtem mióta elkezdtem a sulit... ugye nem lepődtök meg?), úgyhogy következzen a molnárka recept az igazi és utánozhatatlan Limara szuper receptjének IR-barátabb verziója :)

• 30 dkg finomliszt
• 30 dkg tk. tönkölyliszt
• 1 tk. só
• 1 ek. cukor
• 2-3 ek. eritrit
• 1 vaníliás cukor
• 14 dkg joghurt
• 2 dl langyos-meleg tej
• 3 dkg friss élesztő
• 8 dkg puha vaj
• maximum fél dl limonchello

A vaj kivételével mindent beteszek a kenyérsütőgépbe a szokott sorrendben, utána ha összeállt a tészta, még a program elején hozzáadom a vajat is. Ezután kidolgozom a tésztát (gép hiányában kézzel is tökéletes), majd a duplájára kelesztem. Ezután formázáshoz 10 darabba vágom, a darabokat gömbölyítem és  (ha van időm), várok, míg a sikérszálak egy kicsit megnyúlnak. Ezután kinyújtom úgy 1-1,5 dm vastagra, utána pedig a két hosszanti végén lenyomom, és feltekerem. Minden tekerésnél le is nyomom egy kicsit. Ha kész, a végét összecsípem, majd erre az összecsípett részre ráültetem a süteményt a sütőlapra. Lekenem tojással, majd újra kelesztem. 

Gőzös sütőben 160 fokon pirosra sütöm.

Most már tényleg vissza kell mennem tanulni... Szurkoljatok, hamarosan

vizsgázom...:D 

Tény, hogy kissé hektikusan alakult az életünk mostanság, leginkább a tanulás-utazás-rokonozás pillérek körül élünk, így otthon állandósult a káosz. A lakás különböző pontjain a ki-nem-pakoltság különböző fázisaiban létező táskák hevernek, köztük játékok, könyvek, mosott ruha-halmok. És az egészet üde színfoltként dobják fel a Rossmann különböző színes bevásárlótáskái, amikben az éppen aktuális, tündéri Mama hordja mosott és/vagy a vasalt ruhákat. (Hála nekik, ugyanis nélkülük elvesznénk...) A táskák kipakolásáig viszonylag ritkán jutok el (jó vicc, a bejegyzés megírása helyett simán végezhettem volna legalább eggyel) ezért néhány mindig van, aminek a fülében orra lehet esni. 

Azonban a félig bepakolt táskák nagyjából hetente nagyon jól jönnek, ilyen gyakorisággal járunk ugyanis Egerbe, pénteken vagy szombaton, ahol én tanulok, T. és Babuci pedig várakozás közben játékkal, vásárlással (fogyasztói társadalom) múlatják az időt. 

De nem is az ottlét a lényeg a blog szempontjából, hanem maga az utazás, ugyanis most valószínűleg több kisgyerekes család felnőtt tagja vigyorodik el kajánul, ha a következő kifejezéseket említem: Kerekítő CD, Ringató CD. Tegyünk is egy virtuális körutat az autóban péntek reggel hét óra tájt. Először is, az enteriőrről a lágy zene gondoskodik ("Mátyás király levelet ír, Víg Palkó, Jákobnak volt hat fia, Aludj baba, aludjál stb.) Ha körbenézünk, a kocsi mindenhol egyenletesen morzsával van lepetve, közte egy-egy kölesgolyóval, amit Babuci hajigált el. Elöl található T. aki elégedett vigyorából ítélve beállította, hogy a hangszóró csak hátul szóljon. Mellette ül az egyik  csoporttársam, akit néha viszünk, és aki -saját bevallása szerint -szinte hiányolja a "Mátyás király levelet ír" című örökbecsűt, ha véletlenül nem velünk utazik. Hátul trónol Babuci, a nem mindennapi, megemelhető, full-extrás székében, kezét úri módon kinyújtva, kölesgolyót kunyerálva, valamint vagyok én, aki derékból kicsavarodva ülök mellette, és különböző mondókákat ismételek a CD-vel együtt vigyorogva (vicsorogva?) és biztosítom az ellátmányt, néha felhívom egyik-másik utcai látnivalóra a figyelmét. Kevésbé szerencsés esetben kölesgolyó helyett péksüteményt vagy más reggelit adok neki (hogy ne kelljen korábban kelteni a szükségesnél), ekkor nagyjából nyaktól bokáig úszom a morzsában, mire kiszállok Egerben az autóból. A csomagtartó természetesen fullra van pakolva, így a cuccok egy része elöl, a  lábunknál van. Ilyen szépen elférünk, ha nem kell ott aludni.

A legutóbbi időszakunk így nézett ki: hétvégén ott alvás és suli Egerben, szombat délutáni hazaérkezéssel. Aznap őrült pakolás, másnap indulás Galyatetőre (ha lesz időm, majd még írok róla, mert szuper volt), ott eltöltött négy nap (de komolyan, hogy a csudába lehet, hogy négy napra pont ugyanannyi cucc kell, mintha egy hónapra mennénk?!). Ezután hazaérkezés szerdán, csütörtökön pakolás, őrült mosással, majd pénteken utazás Egerbe. ezután szombaton hazaérés, hétfőn utazás a Mamáékhoz (csak húsz percre van, városon belül), ott töltöttük a napot, mert én tanultam a Papával, aki korrepetál matematikából, míg Babuci a Mamával mulatott. Másnap jöttek Babuci keresztszülei. Utána hétvégén mentünk az unokatesókhoz, másnap pedig egy két és félórás útra meglátogatni a másik Dédit, ahonnan pár nap múlva jöttünk haza. 

Mivel ennek az egész cirkusznak kitettük a másfél éves Babucit is, így gondolhatjátok, hogy mennyire felborult a napirendje (pedig igyekeztem tiszteletben tartani, amennyire lehet, így még egész jók voltunk az evéssel-alvással), és hogy nem lepett meg, mikor az amúgy hótt nyugodt gyerekem egyszer csak minden szíre szóra sírva fakadt. Ha valami nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, teljes elkeseredésében földhöz vágta magát. Ilyenkor mindig megvigasztalgattam, nagyon sajnáltam szegényt, ahogy gördülnek le a hatalmas könnycseppek az arcán, de néha teljesen úgy éreztem, hogy magával ragadott a Babuci -hangulat-szélvihar amiben csak sodródom...

Reménykedtem, hogy a dolog elmúlik (és igen, el is múlt egy-két nyugodtabb, itthon töltött nap után), de kíváncsian várom, mire számíthatok, mert állítólag nem is olyan messze vagyunk a dackorszaktól...

Amin nagyon látszik a -mondjuk, hogy- dackorszak nálunk, hogy erősebben kendő- és cicimániás, mint eddig valaha is. Azt hittem, ez majd az idővel csökkenni fog, de egyelőre ott tartunk, hogy ma reggel a következő párbeszéd zajlott le köztünk:

- Mit szeretnél reggelizni? Nekem nincs semmi ötletem.
- Kekő, kekő!
- Értem, hogy kendőben szeretnéd megcsinálni de mi legyen reggelire?
- Kekő, kekő!
- Értem, de mit együnk?
- Keeee...Cici!!!

A főzést kendőben azonban továbbra is imádja, viszont nagyobb reggelit csak akkor szoktam készíteni, ha mindhárman eszünk.  Ha T. korán elmegy, akkor valami egyszerűbbet próbálok alkotni. Ezért most az egyszerűség kedvéért sima szendviccsel kínáltam már a második napja, feltétnek pedig padlizsánkrémet, illetve áfonyás májpástétomot tettem rá. Nagy fotózást a dolognak nem csaptam, mert nem volt rá időm, ugyanis a kezdeti szórakozás után (amikor kb. semmi nem jutott a gyomrába) megkérdeztem, hogy kér-e az enyémből. Az én kenyeremből vágott falatkák természetesen sokkal érdekesebbek és finomabbak voltak, mint amit a tányérjára tettem öt perccel korábban. Arról nem is beszélve, hogy bevezettük, hogy mesélek neki arról, hogy hogyan készül az adott étel, és lenyűgözve hallgatja, hogy a bácsi a gyárban megsütötte a padlizsánt, utána turmixolta, stb. 

Slusszpoénként, mikor odáig jutottunk, hogy beletette a dobozba (tartó kifejezést használtam), Babuci úgy érezte, hogy végre elemében van, és tudja követni a történetet. Felcsillanó szemmel közölte: "Metartó, metartó!"

Így esett, hogy nálunk még a padlizsánkrémet is melltartóban tálalják. 

Ez a bejegyzés egy totál öntömjénező irománynak indult, már tervezgettem, szinte az ujjaimban éreztem a remek ötletemből fakadó elégedett leírást, aztán sajnálatos módon rendesen pofára is estem...

Úgy esett az eset, hogy Babuci még mindig imádja a karikás kendőt, mint korábban is írtam, én meg néha fáradt meg nyűgös vagyok és a délutáni alvása után a legegyszerűbb őt konyhaszolgálattal, sütéssel meg vacsorafőzéssel elfoglalni. Haladok is, ő is elvan és mindenki elégedett. Igen ám, de azt is írtam, hogy a keze viszont nagyon hosszú lett (és mellé őmaga igencsak öntudatos), így -bár okosabb és sokszor szófogadóbb- de egy-két dolgot nem szívesen csinálok kendőben már, pl. a sütőből való kipakolást. Ezért bevezettem azt, hogy amikor a sütőben machinálok, akkor odakísérem a konyha átellenes felébe a radiátor tekerhető gombjához, és közlöm, hogy "kapaszkodj". 

Ő lelkesen fogja a gombot, néha elengedi és merészen tesz egy egész lépést, de ilyenkor mindig rászólok és visszaküldöm csövet /gombot fogni, ezzel lefoglalja magát, és én se kapok infarktust, hogy a forró sütő mellett grasszál. Legutóbb viszont kitaláltam, hogy csokis muffint sütök, és kissé meglepődtem, mert mikor már betettük a sütit, amint kimondtam, hogy "hamarosan megnézem a sütőt", Babuci amolyan "mindenki a helyére" stílusban átrohant a konyhán és ment gombot fogni. Közben büszkén nézett rám, én meg nem firtattam a szerencsémet, hanem nagyon megdicsértem, gyorsan bekukkantottam a sütőbe, amit eredetileg épp nem akartam. Viszont ezt egymás után vagy hatszor megjátszotta, én meg úgy gondoltam, hogy gyakorol, így újra bekukkantottam a sütőbe... meg újra... és újra...

Mígnem elkészült a muffin. Az asztal tele volt pakolva, ezért előbb elpakoltam egy kicsit, majd elküldtem Babucit kapaszkodni (itt jött az önelégültség, de nagyon), ő ment is, én meg elkezdtem kivarázsolni a sütő tartalmát. Épp ott álltam, a fél kezemben a tűzforró tepsivel, nyitott sütővel (beépített sütő, babakéz-magasságban természetesen), mikor ő egyszer csak gondolt egyet, elengedte a gombot, majd vigyorogva átszáguldott a konyhán!!! Villámgyorsan sütő becsuk, muffin visszalök, majd baba elkap, (halálra rémültem egyébként mert iszonyúan gyors volt, tényleg az orra előtt csaptam be a sütőt...) és utána megpróbáltam megbeszélni vele, hogy anyu megijedt, ilyet nem csinálunk stb. Úgy tűnt, hogy átment az információ, de az is tény, hogy most kissé megingott a hitem a megbízhatóságában (jó, ez eddig sem volt igazán vakhit).

Viszont a dolog azóta továbbra is működik, a sütőben való pakolászásnak most már kötelező kelléke a kapaszkodó Babuci, aki alig várja, hogy a kényszerű rabság megszűnjön... Ezzel együtt is, a sütőt napi szinten (többször) is használom, mert igényes közönségem "sül-sül" felkiáltásokkal követeli az újabb és újabb sütiket, majd lelkesen csemegézik az elkészült műveinkből.

A hektikus kezdet után egyébként az egész csokis  muffin-ügy elég macerás napon történt, úgyhogy arra sem volt időm, hogy a kész sütiket lefotózzam. Ezért ihletadónak inkább felteszem a legutóbb sütött csokis-vaníliás kuglófot (természetesen Limara receptje, ki másé?) kissé átalakítva. A recept az első könyvéből való, de így is megtaláljátok :) A tojást nem felejtettem ki, csak Babuci még nem reagál rá egyértelműen jól így nem tettem bele. 

• 1,5 dl meleg tej
• cs. só
• 10 dkg cukor
• 1 citrom lereszelt héja
• 1 tk. vanília kivonat
• 25 dkg tk. tönkölyliszt
• 25 dkg finomliszt
• fél dl limoncello
• 3 dkg élesztő
• 15 dkg lágy margarin
• 2 ek. kakaó
• 2 ek. meleg víz

A margarin kivételével a többi hozzávalót a gépbe pakoltam, miután összeállt, apránként belekevertem a margarint is. Ennél a lépésnél nagyobb türelmet javaslok, mint amit én mutattam, mert az én gyors módszeremmel takaríthattam ki a kenyérsütő gépet, mert mindenhova szétfröcsögött a margarin. Szóval csak lassan. Ezután kettészedtem a tésztát és belekevertem a meleg vízből és kakaóból készített masszát.

Egy órát kelesztettem, közben elszaladtam a Dédiért a Manóval, majd miután visszaértünk együtt és mindenkit kihámoztam a kabátjából, akkor megformáztam: a két tésztát kinyújtottam Babuci aktív segédletével (nyú-nyú, nyomnyom!!!) és egymásra fektetve feltekertem, mint a bejglit. Ezután megcsavartam az ellenkező irányba a tésztahurka két végét és beletettem a vastagon kivajazott kuglóf formába. Újabb órát kelesztettem, utána elküldtem Babucit gombot fogni, kibányásztam a sütőből és kitettem az ajtó elé a hóba. (Igen, jól olvassátok.)

Míg megettük a levest, lehűlt, és remek második fogás lett belőle (és Babuci ismét új szót tanult :) ). Süssétek meg, életem legfinomabb kuglófja lett :)

 Az előző bejegyzésből rendesen kimaradt a főzős rész (bár a szétkent sütiről, amit a cukrászdában ettünk, írhattam volna egy mesét, mert nagyon jó volt) de azért igyekszem mindegyikbe receptet is csempészni a szöveg mellé. Az utóbbi időszak duplán hektikus volt nálunk, nemcsak azért, mert Babuci iszonyatos iramban fejlődik, és saját lábacskáira kapva önállóan kezdte el bejárni (mit bejárni, szétszedni) a lakást, és rengeteget szövegelni, hanem mert suliba kezdtem járni. Ennek következtében a társasági életem kb. a nullával lett egyenlő, mert minden szabadidőmben egy-egy nagymamának könyörgök segítségért, hogy tanulhassak (tündérek egyébként, elvesznék nélkülük :) ). Éjjel nehezen megy a dolog, mert Babuci rengeteget van fent és szerencsés napon összehozok egy hétórás alvást öt részletben (három havonta egyszer) de többnyire öt-hat órákról van szó, sok megszakítással. Pénteken, szombaton suliban vagyunk, családilag vidéken, vasárnap tanulok és agyhalottként kóválygok.... és ez még csak az első félév volt. Így a blog egyszerűen kimaradt, mert hát minden nem fér bele.

Arról nem is beszélve, hogy a Babuci után való rohangálás valahogy elúsztatja a napomat. iszonyúan gyors és nagyon hosszú keze van... A jómúltkor is, pont vizsgára készültem és egy logika youtube-videót néztem, amikor arra eszméltem fel, hogy Babuci odacsámpázott hozzám, szépen rám mosolygott, majd "nyomnyom" felkiáltással odakapott és kikapcsolta a gépet(?!). Egyszerre szóltunk rá T.-val, hogy "nem!" de akkor már mindegy volt... Eléri ami az asztalon van (vagy bárhol) és lerántja, viszont nem látja, hogy mi az, mert még kicsi, szóval nagyon figyelni kell a pakolásnál. 

Nem panaszkodhatom amúgy, mert segít is, rengeteget: együtt mosogatunk (übercuki a hozzá képest hatalmas kötényben, amit a víz ellen csavarok köré); segít pakolni (szét), "oda, oda!" felkiáltásokkal; tereget (száraz és vizes ruhát egyaránt, a székre, szárítóra, padlóra); segít szárítót leszedni (szintén száraz és vizes ruhát is), többnyire a "letépem és elhajítom" módszerrel. Felmos és törölget (a száraz felmosófával vagy az egyik fehérneműmmel amit a szárítóról szerzett) valamint huszonnégy órában porszívózik (vagy porszívóztat valaki mást) és söpör. Bizony, Babuci vonzódása a porszívóhoz nem csökkent, nagyjából fizikai kísérleteket folytatva állítgatja az erősségét, szív fel vele kicsi vagy nagy tárgyakat és élvezi, hogy azok a csőhöz tapadnak. Segít kipakolni a mosogatógépet (a szívszélhűdés kerülget mikor az üvegkancsómat lóbálja). Esténként körbejárunk és meggyújtjuk a kertben a gyertyákat, bár itt inkább csak a régiek összegyűjtésében segédkezik, és a kukába való belehajigálást élvezi ki, a többit én csinálhatom, mert a kabát alá van bújtatva a keze :). Egyébként mindegyik tevékenységi formánál jó kondiban kell lennem, mert a címben szereplő "ki a gyorsabb" jellegű játékot szoktuk játszani, és még így is többnyire alulmaradok.

Főzni is ritkán főzök egyedül, sütni is szeret és igen gyakran van rá módja, annál is inkább, mert minden nap együtt vacsizunk (és ha itt a Mama vagy a Dédi, akkor velük is), plusz Babuci továbbra is odáig van a kendős főzésért (meg a kendőért általában), és ha épp eszébe jut akkor odacipeli hozzám "kekő, föl" felkiáltással. 

Ezt a csigát és gyümölcsös lepényt is reggelire (is ) sütöttem, meg remek lesz ebédre a bableves után is.

Fahéjas, mascarponéval... sajnálom, hogy nem találták még fel az illatos blogot, mert a konyhában olyan illat terjengett, hogy ott tébláboltam a sütő előtt, míg kisült...

A recept Limara átalakított gyümölcsös lepény receptje. 

Tészta:

• 25 dkg tk. tönkölyliszt
• 10 dkg durumliszt
• 10 dkg tk. búzaliszt
• 5 dkg finomliszt
• 2 ek. olaj
• 2 dl víz meglangyosítva
• 2 dkg élesztő
• 2 ek. cukor (nálam a fele eritrit volt)
• 1 kk. só
• 1 ek chia mag vízzel összekeverve

Krém:

• mascarpone
• fahéj
• ízlés szerint cukor vagy édesítő

A hozzávalókat bekészítettem a kenyérsütő gépbe, Babuci megnyomnyomolta a gombot  és utána lelkesen kommentálta, hogy a tészta keveredik. Ezután negyven -ötven percig kelesztettem, majd kettőbe szedve két tepsibe lapogattam. Az egyikre rádobáltam négy meghámozott almát felszeletelve, maradék fagyasztott meggyet a fagyasztóból, egy szilvát felszeletelve, és fahéjas barnacukor-eritrit keverékkel és szeletelt mandulával megszórtam. Addig kelt csak, míg a sütő melegedett, ezután gőzölős funkcióval 180 fokon sütöttem pirosra. 

Amíg sült, a tészta másik felére fahéjas mascarpone krémet kentem (fahéj, barnacukor, eritrit és és egy 125 g-os mascarpone került rá) és feltekertem, csigákba vágtam és kelni hagytam, míg másik megsült, utána bedugtam a sütőbe. A képen látható a kávém is, aminek a tetején lévő hab fele természetesen Babucit illette :)

Ez most nem a szokásos királyi többes, ugyanis a beiratkozásomon szépen, családként jelentünk meg mind a hárman. Ez úgy kezdődött, hogy még korábban kitaláltam, hogy tovább kell tanulnom, választottam is egy szakot, ami elvben harmonizált a diplomámmal, majd letettem a vonatkozó érettségit. A terv az volt, hogy a sulis időszakban T. vigyáz Babucira, én meg majd kirohanok szoptatni két óra között (vagy alatt, ha muszáj).

Na mármost, a beiratkozás napja valamilyen szinten tesztként jelent meg az én fejemben, ami majd eldönti, hogy hogyan fog ez a dolog működni. A tapasztalataim alapján remélem, nem lesz így, és nem ez a nap fogja eldönteni, mert akkor sajnálatos módon folyamatosan hülyét fogok magamból csinálni. Az egész úgy indult, hogy bevonultunk a suliba Babucival kendőben, T. tolta a babakocsit. Babuci természetesen elővette az übecuki mivoltát és mindenki körül ajnározta már mikor befele mentünk, majd abban a pillanatban, hogy megérkeztünk a helyemre, lekéredzkedett a padlóra.

Mivel természetesen nem lehet egyedül odaengedni sehova, így sebtében T. kezébe nyomtam a papírokat, majd a rökönyödött arcú leendő évfolyamtársaim orra előtt felszólítottam, hogy töltse ki őket és utána elindultam Babuci után. Hol két lábon, hol törpejárásban (mert azért baromi feltűnőnek éreztem magam, miután mindenki ült, csak én álltam) hol pedig négykézláb. Mivel a terem elég nagy volt, így azért vigasztalhatom magam azzal, hogy csak a kisebbik csoport látta, hogy négykézláb nyalom fel a padlót. Eközben Babuci újra elővette a "cuki vagyok, beszélgess velem" kártyát és oda-odament egy-egy emberhez, közölve, hogy "bá" ami bácsit jelent. Ilyenkor mindig elhúztam, mert nem mindenki van arra felkészülve, hogy egy vigyorgó kismanó arra kolbászolva megrángassa a nadrágját és a nemi identitását forszírozza. Én suttogtam és próbáltam csitítani, miközben a tanulmányi osztály előadója megkezdte a szöveget, ő azonban nem alkalmazott hangfogót, hangosan kurjongatva próbált meglógni előlem. Eközben T. békésen töltögette a papírokat, néha el-elvigyorodott Babuci legújabb húzásán, én pedig a padlón mászva éreztem, hogy kis patakocskákban kezd csurogni az otthon véres verítékkel és háromszori átöltözéssel kiválasztott göncöm alatt a víz. Egyszersmind megfigyelhettem földközeli helyzetemből azt is, hogy rajtam kívül nem sokan öltöztek ki az évnyitóra, és elgondolkodhattam rajta, hogy a farmeron mennyivel kevésbé látszana az a rengeteg folt, amit most össze fogok szedni. 

Miután T. befejezte a papírozást, összeszedte a tiltakozó Babucit és a hóna alá csapva kivonult a teremből. Én visszaültem a székre és igyekeztem értelmes és normális arcot vágni, mint aki az előző negyedórát nem is négykézláb töltötte, és végighallgattam azt, amiből csupán három mondat volt összesen érdekes. Ezután kezdődött a móka második felvonása, ugyanis beálltam egy kilométeres sor végére, és közben hátrafelé tekeregtem, hogy lássam, merre jár életem párja meg a minimanó. Hamarosan megérkeztek, és Babuci már távolról kiszúrta, hogy ha én ott vagyok, a cici sem lehet messze. Így hát mikor átvettem, elégedetten elvigyorodott és megütögette a mellemet a bámészkodó nézőközönség orra előtt. Sosem szokott gondom lenni a nyilvános szopival, de azért nem bántam volna, ha a csoporttársaim nem a mellem alapján jegyeznek meg...

Miután túlestünk a kötelező körökön (ami azzal végződött, hogy a Kismanó rájött, hogy jó móka egymás után huszonötször földhöz vágni a rágcsaláncot, mert hát milyen vicces már ahogy az apjával ugrálunk érte) elmentünk egyet sütizni. Ezt kendőben abszolváltuk, úgyhogy a süti után nyaktól bokáig egyenletesen össze voltam kenve, ezen kívül dicsekedhettem három különböző kék folttal is a derekamon, mert Babuci derékból kicsavarodva igyekezett lemászni a (meglehetősen koszos) padlóra és mikor ebben megakadályoztam, mindig egy jót rúgott az oldalamba. 

Ezzel együtt legalább az utat végigaludta, de nekem máris komoly kétségeim vannak, hogy fog ez a suli dolog működni, pedig még egyetlen órám se volt. Csak, hogy még magabiztosabb legyek, csak aznap hárman mondták, leesett állal, hogy "dehát az nagyon nehéznek tűnik..."

Zsenge gyermekkoromban egyszer valamelyik ovis barátnőm megjegyezte, hogy a sokadik idős rokona vett csalánfürdőt. A gyerekeknek érdekes képzettársításai vannak néha, így én is meglehetősen furcsán képzeltem el a dolgot. Gondoltam, van egy nagy, üres medence, az alján sok csalánnal, mint az erdőkben egy-egy folt, és láttam magam előtt az abba ugráló, fürdőruhás öreg néniket-bácsikat. Nos, azóta is ez a kép van előttem ha csalánfürdőről beszélünk. 

A homokfürdő említésekor azonban mostantól egész életemben Babucit fogom látni... 

Tény, hogy a meleg, nyári napjainkat a különböző anyagokban való pacsálás töltötte ki. Egyik reggel arra jutottam, hogy a fél órás alvásával lerendezettnek tekinti ezt a kérdést, viszont extra nyűgös, úgyhogy inkább lemegyünk az udvarra, ott majd felvidul. A dolog be is jött, onnantól kezdve, hogy ráadtam a kalapot és közöltem, hogy megyünk ki, hangosan ordítozva követelte, hogy induljunk már el, alig volt időm az üvegébe vizet készíteni. Mikor leértünk, láttam, hogy a házból már ott van egy kedves anyuka és a két kisfiú, akik roppant cukin és kulturáltan homokoztak, így veszélytelennek ítéltem meg a helyzetet és bepakoltam Babucit a homokozóba. Innentől lelkesen túrta a homokot és alig vette a szájába, csakis és kizárólag akkor, amikor valami macska által otthagyott ajándékot óhajtottam volna kihalászni a homokból egy kicsit arrébb. Babuci abban a pillanatban kihasználta, hogy elterelődött a figyelmem és a szájába vett egy adag homokot. Természetesen nem ízlett neki és fintorgott hozzá (na de tényleg, akkor mi a csudáért????!) majd egy laza mozdulattal fejre fordította a homokos vödrét, természetesen a feje fölött. Az anyuka együttérző mosollyal figyelt bennünket...

Délután anyunál voltunk, ahol az ötven fok tiszteletére megejtettük a fürdő 2-t, ugyanis felállítottuk Babuci medencéjét, amit korábban kapott nála. Azt a boldogságot látni kellett volna. :D Sajnálatos módon azonban szerintem nem jött át neki a lényeg, miszerint a medence arra való, hogy benne pancsoljon. Ezért ezt kb. három perc alatt megoldotta és utána inkább kifele tendált. Ezért félig kilógott a medencéből, és közben a számára elérhető füvet, földet, ágacskákat belehordta a vízbe. Anyu is együttérző mosollyal figyelt bennünket... (főleg, mikor megpróbáltam Babucit ebben megakadályozni és ezért visított, mint a malac).

Majd elutaztunk a családdal Orfűre, ahol a tóban volt egy belső kacsaúsztatós homokpad. Gondoltam, szuper, épp Babuci magasságához való, viszonylag veszélytelen. Na, a veszélyességgel nem is volt baj, csupán az alján található vizes homokkal, (szerencsére nem iszap volt) amit Babuci marékszámra (!!!!) tömött a szájába. Ketten voltunk ott vele a Mamival és ehhez képest nem tudtuk megakadályozni. Két napig csillámosat kakilt miatta (ha valamelyik cég piacra dobja a csillámló sárbarna felsőt, tudjátok, hogy tőlem lopta) én meg paráztam, hogy lesz-e tőle baja vagy nem. Természetesen nem lett, ezzel együtt nem fontoltam meg a gyermekem táplálkozásának átalakítását kvarc-alapúra.

És mivel ez egy kajás blog, azt is elmesélem, hogy nem volt felesleges a rengeteg kendős főzés, ugyanis mikor legutóbb odaadtam Babucinak egy lábost meg egy fakanalat azzal az elvárással, hogy majd néhányszor földhöz veri őket, a gyerekem kihalászott egy krumplit a kosárból, beletette a lábosba és a fakanállal kevergetni kezdte. Mit ne mondjak, dagadt a májam, na :D Bár más kérdés, hogy kihalászta a többi krumplit is a kosárból, majd fejre állította a kosarat, kiszórva belőle az összes koszt és homokot, majd nekiállt széthajigálni a krumplikat és néhány hagymát is utánaküldött....Ezután belopta a kosarat a nagyszobába, és elkezdte eldugdosni a krumplikat a játékok között. Mama árgus szemekkel figyelte, és kiszedte őket, bár baljós sejtése, hogy egyet nem vett észre, úgyhogy közölte, hogy ha fura szagot érzek, akkor a játékokat túrjam át, hátha találok valahol egy hajdanvolt dicső krumplit.

No mindegy, szóval a recept, méghozzá rendhagyó módon nem reggeli, mert Babuci egy éves lett, és erre az alkalomra prezentáltam egy napszemüveges oroszlán tortát :) (Mondjuk öcsém szerint ez egy cici-oroszlán torta, és azóta ezen röhög. Valljuk be, hogy Babuci ízléséhez igencsak illene ezzel a gondolattal is, de eredetileg nem ennek szántam.)

Hozzávalók a tésztához: 

• 20 dkg tk. tönkölyliszt
• 10 dkg rama
• 2,5 dkg cukor
• 2,5 dkg eritrit
• 1 tk. sütőpor

Elkészítés:

A hozzávalókat összegyúrjuk, majd kinyújtva megsütjük.

Hozzávalók a krémhez:

• 450 g joghurt 
• néhány szem őszibarack feldarabolva
• ízlés szerint cukor 
• 1 cs. zselatin

Elkészítés: a zselatint a joghurttal felmelegítjük, belekeverjük a többi hozzávalót és lehűtjük.

De nem is mi lennénk, ha valamit szépen, normálisan tudnánk megcsinálni... idetartozik Babuci első szülinapja is. A torta kisebb változtatásokon esett ugyanis át. A tervem eredetileg az volt, hogy szépen a kerek lap tetejére teszem a krémet (formában készítettem a krémet). Csakhogy Babuci közbeszólt, ugyanis elkezdett a kerek tortahordó dobozzal játszani, amit letettem a földre, (persze mi a csudának rakom oda, tudhatnám, hogy ez lesz belőle) így a tortalapom millió darabra tört. Úgyhogy ott álltam a gyerekem első születésnapján egy ripityomra tört tortával, egy félig dermedt krémmel és a kérdőjellel, hogy most hogy köszöntjük így fel, mert már útban voltunk a köszöntésre. Eredetileg nem is lett volna még családi köszöntés de technikai okokból ki kellett mennünk a Mamához így végül négyesben köszöntöttük. 

Úgyhogy gyorsan összetörtem a maradék lapot is, kis margarinnal összedolgoztam és rányomkodtam az oroszlános formába rakott krémre tortalapnak. Egyébként ritka szerencsés véletlen volt, hogy összetörte, mert a torta fenomenálisan jó lett, egy ültünkben megettük, és Babuci pontosan az elvárt lelkesedést tanúsította irányában. 

Boldog születésnapot, kicsi fiam.

Bárki megmondhatja, aki ismeri, hogy az én gyöngyöm-bogaram egy jó evő baba. Az már egy másik kérdés, hogy mindez mivel jár. 

Anno a régi szép időkben, amikor még csak kezdtük a hozzátáplálást, a BLW mellett döntöttünk, mert szimpatikus volt, hogy a gyerek eszik "magának" nem mi etetjük, ezzel kvázi amennyire lehet, átadjuk neki a teste fölött az irányítást. Sok más előnye is volt, ezen kívül, ami miatt így döntöttünk, de a lényeg az, hogy eddig ez remekül (bár maszatosan) működött is, a gyerekünk a hüledező nézősereg orra előtt maszatolta össze és ette meg az összes kaját, amit elé tettünk. (Ebbe beleértve a Márton-napi libát, illetve a kísérő lilakáposztát, törtkrumplit és fokhagymás répát is.) Az elején tette ezt az én ölemben ülve, később pedig kapott az unokatestvéreitől egy hiperszuper, kacsalábon forgó, stram etetőszéket. Itt azonban Babuci tulajdonképpen vérszemet kapott és rájött arra, hogy a kaja az evésen kívül még egy sor dologra jó: figyelemfelkeltésre, trancsírozásra, festéknek, és nem utolsósorban UFO előállítására. 

Bizony, kicsi, ártatlan arcú Babuci abban a pillanatban, hogy első éhségét csillapította, körülnéz, hogy mivel tehetné mókásabbá az étkezést, és az utóbbi időben rájött arra is, hogy a " fogom és elengedem" illetve a "messzire hajítom" módszerek messze felülmúlják egy átlagos, unalmas étkezés szórakoztató hatását, így megéri ezen mozdulatsorokat gyakran ismételni. 

Így esett, hogy az utóbbi időben már a terítéskor számítok ilyen-olyan meglepikre, ezért többnyire három-négy kanalat és villát készítek oda, csakis és kizárólag repülés céljára. (Na jó, én arra számítok, hogy enni is fog velük :) ) 

Másfelől viszont az ízlése is finomodott, így amíg korábban örült,hogy ételhez jutott... (Értsd, semmit, de semmit nem ehettünk meg előtte, amiből nem kaphatott, mert odaslattyogott és nyálcsorgatva nézte ki a Dédi, Nagymama, vagy épp bárki szájából a falatot. Erre az inzultált egyén úgy öt perc után többnyire vagy motyogott valami olyasmit, hogy "tulajdonképpen majd később is meg tudom enni" és otthagyta a kaját, mert ezzel a lelki presszúrával nehéz azért mit kezdeni, vagy adott a szegény szenvedő éhezőnek egy kis uborkát vagy paradicsomot és ezzel megoldotta a gondot.) Szóval addig míg korábban jó volt, ha kapott valamit, most már konkrét elképzelései vannak, hogy mit óhajt.  

Így esett,hogy T. készítette el az ő reggelijét, sárgabarackos zabkását. (Nagyon, de nagyon finom lett, megkóstoltam, pedig tilos lenne a gyümölcs reggel, de konkrétan csorgott a nyálam, olyan kellemes íze és illata volt). Én ezalatt kendőbe pakoltam a Hammogó Babbancsot, majd hátulról csápoló kis karjait félrepakolgatva előszedtem a spejzból két korábban vásárolt magvas bagelt. Már az elején gyanakodnom kellett volna, mert amíg főztem, Babuci folyamatosan kommentálta a tevékenységemet és kérő (legyünk őszinték, követelőző) mozdulatokat tett a sült sonka, zöldségek és egyebek irányába. Nem csodálkoztam, mert nagyon jó illatok terjengtek, más kérdés, hogy eleve meg is csúsztunk a reggelivel, ezen megfontolásból gyorsan végeztem és megkértem, T-t , hogy hozza be a cuccokat, én pedig előre mentem a szendvicsekből kihagyott mozzarellával és hónom alatt Babucival, akit rögtön vittem kezet mosni és bepakoltam a székébe.

Csakhogy ugye az ő reggelije még nem érkezett meg, ezért, hogy elcsitítsam a Hamm-okat, adtam neki egy kis darab mozzarellát, Ízlett is neki, én pedig továbbra sem fogtam gyanút, megérkezett a zabkása, szendvicsek és szépen leültünk reggelizni. Csakhogy abban a pillanatban, amint Babuci észrevételezte a kínálatot, és rájött, hogy az ő számára babér és bagel helyett zabkása termett, teljesen felháborodott és döbbenetét azzal mutatta ki, hogy hozzá sem nyúlt a kásához. Ilyet még sosem csinált, meg is lepett, próbáltam kínálgatni, tüntetőleg ettem a kásából, az arcomra ragadt mosollyal ismételgetve, hogy milyen finom, de erőfeszítéseim süket fülekre találtak és akkor Baucit már csakis és kizárólag a mozzarella érdekelte, valamint a mi bagelünk tartalma. Első kínálásra szórakozott pillantást vetett rám és a mozzarella felé nyújtózkodott, egyidejűleg ujjával rámutatva, hangos "EEE" kíséretében. Mikor én továbbra is a zabkása kínálásához ragaszkodtam, simán fogta, kivette a kezemből a kanalat majd lehajította a földre. Amíg én döbbenten hápogtam, újra jelezte, hogy mozzarellát akar, majd megpróbálta a tányérját is a kanál után küldeni, de eddigre magamhoz tértem már annyira, hogy ezt meg tudtam akadályozni. 

Így esett, hogy nekem nem jutott mozzarella, Babuci viszont bepuszilta a nagy részét, meg a sült sonkából nem keveset, majd szerzett paradicsomot is, hogy leöblítse. A kását én ettem meg tízóraira, mert hozzá sem nyúlt...

Végül a szendvics hozzávalói: 

• sajtkém a kenéshez
• paradicsom karikák
• mozzarella
• pici olívaolajon pirított sonka
• magvas bagel

Jó étvágyat :)

Pár napot vártam ennek a bejegyzésnek a megírásával, és jobb is, mert legalább volt időm lehiggadni, végülis mégsem kéne írásban káromkodnom, szóban már úgyis megtettem...Inkább nevetek rajta. :)

Szóval az a helyzet, hogy a legutóbbi bejegyzésben említett olajos felmosásnak folytatása is lett. Miután ugyanis befejeztem a konyha olajfürdő utáni kivikszolását, úgy döntöttem, hogy ideje virágot locsolni. Tehettem, mert a sipítozó-csipogó Babucit T. öltöztette éppen, én pedig a rendes reggeli gúnyámban, a fürdőköpenyben épp elégedetten toltam be a sütőbe a muffint. Ekkor láttam, hogy a virágok igencsak kókadtak, és akkor úgy döntöttem, hogy az erény útjára lépve adok egy kis vizet a kisszobába száműzött szerencsétlennek is. Ez így utólag nagy hiba volt, mert az első mozdulattal levertem a kaspót. A hangos csattanásra Babuci odabent felvisított, én pedig nyugtató szavak kíséretében és (többnyire) csak magamban átkozódva szedegettem fel a darabokat és mentem a porszívóért, hogy felszedjem a kiszóródott földet. Ezen a ponton ismét kiderült, hogy taktikai hibát követtem el. Ennek megértéséhez jobban el kell merülnünk Babuci porszívóhoz fűződő kapcsolatában, ami valószínűleg nem mindennapi.

A helyzet az, hogy már az elejétől fontosnak tartottam, hogy Babuci megismerje a háztartási gépeket és ne féljen tőlük, mert úgy voltam vele, hogy a porszívó, botmixer, mixer nálunk igen gyakran használatban van, így eléggé öngólt lőnék, ha Babuci ordítana minden bekapcsoláskor. A pozitív képzettársítás kialakítása érdekében minden egyes alkalommal, amikor itt volt egy mit sem sejtő nagymama, kértem, hogy kapcsolják be és porszívózzanak egy kicsit, miközben én közeledtem és távolodtam a porszívótól, mosolyogtam és énekelgettem neki, később pedig, mikor kendőztem már, akkor gyakran porszívóztam úgy, hogy rajtam volt Babuci is és táncikálva-énekelve takarítottunk. Később, mivel a porszívót orrszíváshoz is használjuk, vettünk egy, a szomszédokra való tekintettel , halkabb, és gyönyörű piros színű porszívót.  Innentől fogva, Babucival nem lehetett bírni. Amint porszívózni kezdtem, felállt az ágyában és ordítozva követelte (a porszívóhoz hasonló arcszínnel) hogy ő is piszkálhassa. A dolog odáig fajult, hogy én most úgy takarítok, hogy ő rátehénkedik a porszívóra, és kapcsolgatja ki-be. Tekergeti a szívóerősséget állító gombot és néha behúzza a zsinórt. Áldásos ténykedése egyébként enyhén szólva lassítja a munkát, de általában nem szoktam ezzel foglalkozni, mert imádja és totál boldog közben, ráadásul leköti és én is haladok. Most azonban féltem attól, hogy beleül vagy rálép valami szilánkra, így ez nem ment. Ezért kénytelen voltam elviselni, ahogy a nem egészen egy éves gyerekem dühtől és felháborodástól porszívószínű fejjel anyázik, méghozzá szó szerint, mert ezt a szót már remekül ki tudja mondani. Ezért miután befejeztem a kisszobai takarítást, kénytelen voltam felnyalni az egész lakást, holott aznapra ilyet nem terveztem, mivel előző nap délután direkt ezért takarítottam ki. Csakhogy Babucit akkor már csak sok-sok porszívózással lehetett kiengesztelni. 

Miután végeztünk, megérkezett Mama és úgy döntöttem, hogy ideje az egészséges életmódnak, és a mini Főnyekerészeti Szakasszisztenst meg kell etetni. Neki is láttam a gyümölcsvágásnak. Sajnos azonban az olaj továbbra is támadott, így sikerült a kukába pakolnom némi almát, amit előzőleg beleejtettem a korábban odakészített bögrényi étolajba. Eközben Mama segíteni próbált, így közös erővel földhöz vágtunk egy jó nagy tálnyi megfőtt karfiolt, amit visszaszedegettünk és újra lemostunk. (Tiszta szerencse, hogy szerintem már évek óta nem volt ennyire tiszta a konyhánk, mint a reggeli,  olajos affér után, ráadásul a végén már csak tiszta vízzel töröltem fel, Babuci miatt, aki ugye még igencsak négykézlábazik.) Ezután, miután újra feltöröltük a konyhát, el akartuk pakolni a megvásárolt holmikat. Ennek keretén belül először ledobtam egy doboz tojást a földre, majd míg dühöngve válogattam, hogy melyik élte túl, és darabonként mostam le az összeset, az egyik épen maradt mohikánt sikerült felül hozzávágnom a szekrényhez. Ezt a bánásmódot azonban a tojás nemigen tűrte, természetesen kettérepedt. Viszont ez nem is volt baj, mert így legalább tükörtojás is készült az ebédhez :)

Így Babuci kicsit később kapta meg a turmixát. Természetesen szétöntötte az egészet a földön (mégis mi mást várhattam a ettől a naptól?!), és míg hápogtam, nekiállt belemászni, hogy szépen, egyenletesen szétkenje az egészet. Ami nem probléma, mert miután feltakarítottuk, eljött az ebédidő, ahol befejezhette az akciót és feltehettem a koronát a napra. A köretek között ugyanis kuszkusz és sajtos rúd is szerepelt a lecsó mellé. A kuszkuszt egy darabig nélkülözzük innentől, mert Babuci segedelmével sikerült tökéletesen eloszlatni a talajon, és a legkisebb résekbe is juttatott belőle. T. kereken közölte, hogy eszembe ne jusson több kuszkuszt az asztalra tenni az elkövetkezendő egy évben. A sajtos tésztáját a fagyasztóból vettem ki, kivételesen (T. szerint már megint) nem tettem rá feliratot, mert hát egy túrós -sajtos pogácsa tésztát jó hogy megismerek, nem? Sajnos az első falat után Babuci kiejtette a szájából (két nappal ezelőtt készítettem ugyanezt és akkor nagyon ízlett neki), ezért, hogy demonstráljam, milyen finom, én is megettem egyet. Azaz csak megettem volna, mert az első falat után kiköptem, és komor arccal vittem vissza a konyhába a tálat. A sajtos édes volt!!! A korábban rohanós időszakra előre bekészített (és természetesen nem feliratozott) pitetésztát vettem elő, kentem meg tojással, és szórtam meg sajttal. Ha ettetek már rémeset... T. és Mama kíváncsian nézték furcsa arckifejezésemet. T. járt a legközelebb az igazsághoz, mint az alábbi párbeszéd is bizonyítja:

- Édesem! Valami baj van a sajtossal?

- Mondjuk.

- És elmondod?

- A tésztával van gond.

- A fagyasztóból vetted ki? 

- Igen. 

- Volt rajta felirat?

Tuti, hogy T. egész életében ezen fog röhögni, én pedig egy darabig minden fagyasztóba kerülő élelmiszert kilométeres feliratokkal látok majd el. 

Éreztem én, hogy a nap végére készül még valami slusszpoén, ezért aztán azon sem lepődtem meg igazán, hogy a sütő, mosógép, mosogatógép, vasaló kombinációja egymás után háromszor levágta a biztosítékot. Biztos, ami biztos, másnap reggel felkeléskor kínosan ügyeltem rá, hogy a jobb lábam érje először a talajt.

Sajnos azonban úgy tűnik, a sors nem játszott a kezemre, mert azt a reggelit is elrontottam. Nem nagyon ugyan, és tény, hogy T. nem szereti lágyan a tojást, így a dolog még jól is jött de azért akkor is... Szóval kicsit túlsütöttem a reggelit. Azonban így is fenségesen sikerült :)

A reggeli ötlete egyébként Nigella expressz c. könyvéből, a 75. oldalról származik.

Hozzávalók

• Fejenként egy-két tojás
• só, bors
• esetleg sonka vagy egyéb ízesítő
• kevés vaj vagy margarin a tálkák kikenéséhez
• 1 evőkanál tejszín tojásonként
• kenyér a mártogatáshoz

Elkészítés:

A tálkákat kikenjük vajjal vagy margarinnal. Alulra főtt sonkát, zöldséget, ízesítőt teszünk, ráütjük a tojást, sózzuk-borsozzuk, majd a tetejét megcsorgatjuk egy evőkanál tejszínnel. A sütőtálban elrendezzük a formákat, annyi forrásban lévő vizet töltünk köréjük, hogy körülbelül a formák feléig érjen, majd 190 fokon, 15 perc alatt megsütjük. Persze 15 perc után én még nem láttam, hogy a tojás készen lenne, ezért adtam még neki pár percet, ami nagy hiba volt, mert így tökéletes, bár ízesített keménytojásokat hoztam létre. Ezzel együtt a reggeli finom lett, még ha nem is olyan, mint vártam :). Én pedig derűlátóan igyekeztem hozzáállni a következő naphoz :)

T.-vel való kapcsolatunk édes hajnalán, réges-régen, emlékszem, hogy nálam jobb háziasszonyt nem hordott a hátán a föld. Minden egyes nap végignyaltam a lakást, kivasaltam az összes göncünket, este pedig kikészítettem a papucsát. Na, ezek egy része megmaradt. Valljuk be, majdnem minden nap takarítok, mert Babuci életcéljának tekinti, hogy mindent, de értsétek, mindent megegyen, amit a földön talál, kifejezett tiltásom ellenére. Másik része, a jó háziasszonyi rész, lassan kiveszőben van. Ezt a lakás állapota kiválóan példázza, ugyanis egy káosszal keresztezett röfibunkerben élünk (szó szerint, ugyanis van egy nagy, és három kicsi IKEA-s malacunk), ahol kínkeservesen próbáljuk fenntartani a kulturált életszínvonalat. 

Tegyünk is egy rövid, virtuális szemlét a lakásban. Belépéskor szerencsésebb napokon tök üres előszoba fogad, ugyanis Babuci imád papucsolni és cipőzni, ezért minden lábbelinket behánytam a kb. egyszer egy méteres spejzba (nyilván nem volt időm elpakolni), a porszívó, milliónyi papírtörlő (legjobb barátom!), vicik-vackok és zacskók tetejére. A szép, egyenletes előszoba padlót megtöri két félliteres PET palack (a konyha külső szélén tartjuk a félliteres vizeket és a műanyag üvegben lévő szörpöket és imád játszani velük), a konyhai papírtörlő gurigája, egy lefejezett teafiltertartó emberke szilikonból (imádja rágni), néhány játék és egy fél papucs, amit mégiscsak sikerült előbányásznia valahogyan. Kevésbé szerencsés napokon az előszobát színezi néhány kósza zsák, kicsi vagy még túl nagy méretű babaruhákkal, amit kaptunk, vagy küldünk valahova, a három napja vásárolt cuccok, amiket azóta sem volt még időm elpakolni, valamint egy műanyag gömbben lakó, színes reszelékes vízben úszó kacsa, amiben, ha Babuci épp kendőben van, ordítva meg szoktam botlani. 

A konyha többnyire edényekkel teli, ami fura, mert ugyan csak ketten vagyunk itthon és többnyire maximum hárman-négyen ülünk a vacsora asztalnál is, de napi két fullon járatott mosogatógép sem képes az edényekkel elbánni. A maradék marad estére. 

A fürdőszobában most már nem áll halomban a szennyes, mivel T. ügyes húzással polcot szerelt a fürdőajtó fölé, ezért a csap alatti tároló felszabadult, és oda hajigálom be a szennyest. Elborítják viszont a gumikacsák, (az egyiknek laptopja is van) meg a folttisztítók, amiből jelenleg ipari mennyiséget használunk. Emellett sajnos, egy korábbi, hibás döntésünknek köszönhetően, a modern fürdőszoba élményét egy, már régen nem működő, viszont békésen oszlásnak indult, és magából rozsdafoltokat eregető, automata szappanadagoló biztosítja.

A nagyszoba szétdobált zoknik és harisnyák illusztris gyűjteményét tartalmazza (az övéit), mivel még korábban megfigyeltem, hogy remekül elvan a zoknis kosárral, ezért nem bolondultam meg, hogy megfosszam ettől az örömtől, hadd válogassa, lencsét még úgysem adhatok neki :) 

Ha etetés után vagyunk, akkor a nagyszoba nagyjából kajával van lepetve és tartalmaz egy fürgén kúszó-mászó Babucit is, aki a hátam mögött próbálja újrahasznosítani a kaját, miközben takarítok. Egészen érdekes, négykézláb riszálós technikát sikerült kifejlesztenem már. :) Legutóbbi húzása az volt, hogy mire visszaértem a törlőruhával addigra beült az etetőszéke alá és békésen tízóraizta az őáltala öt perccel korábban lehajigált darabokat.

A reggeli egyébként nagyon finom volt, krumplis-zöldhagymás muffin, belereszelt füstöltsajttal. Babuci lelkes hammogásba fogott már az illatok miatt, ráadásul nagy megtiszteltetésemre a szokásosnál kevesebbet hajigált le belőle. (Recept később.)

A kisszobát rács zárja el a többi szobától, mivel totál kaotikus, mert mindent, amihez nem nyúlhat hozzá, ide zsúfoltunk be. A dolog szépséghibája, hogy sajnos nem mindig kapcsolom be a rácsot, tehát elég gyakran fordul elő, hogy mint az őrült, rohanok utána és elhúzom a gurulós szék kerekétől, a szekrény gombjaitól vagy a száradó ruháktól. 

Ennyit a bemutatásról. Gyakorlatban ez annyit jelent, hogy tegnap este, észrevételezve, hogy a konyhára ráfér egy alapos sikálás, kezelésbe vettem. A végére amennyire lehetett, konszolidáltam a helyzetet, majd csak úgy gyorsan, kézzel, felmostam az előszobát és a konyhát. Ez ma reggelre derült ki, hogy nem volt igazán jó ötlet, ugyanis nem úsztam meg azóta kb. négy másik felmosást, mivel azzal indítottam a reggelt, hogy reggelikészítés közben szétlocsoltam a pulton és a kövön nagyjából egynegyed üveg étolajat. A jó hír, ezzel a balesetek sorozata épp csak elkezdődött, majd leírom, ha eldöntöttem, hogy sírjak vagy nevessek rajta...

Maradjunk inkább a receptnél :)

Hozzávalók:

• 5-6 ek. krumplipüré
• újhagyma zöldje, összeaprítva, ízlés szerint
• 25 dkg tk. tönkölyliszt
• 1 kk. só  (ízlés szerint)
• 10 dkg füstölt sajt
• 1 kk. sütőpor
• 2 dl tejföl 
• 1 dl víz
• 1 dl olaj

Elkészítés:

A hozzávalókat villával összekeverjük (nem kell túlzásba vinni), és kiolajozott vagy szilikon muffinsütőbe tesszük. Nem szabad papír kapszlit használni hozzá, mert beleragad. Kb. 15-20 percig sütjük, előmelegített sütőben 180 fokon. 

Az a helyzet, hogy szerintem jól főzök. Ezt a beképzelt állítást Babuci is folyton megerősíti, mert nem elég, hogy rendszeresen igyekszik megszerezni az alapanyagomat, de a kész műveket is határozottan jó étvággyal fogyasztja el. Más kérdés, ahogy anyukám felhívta rá a figyelmemet, hogy a főztömön kívül, Babuci elfogyaszthatónak ítél még egy sor dolgot, így a könyveket, felmosórongyot (a múltkor gyorsabb volt, mint én), a járóka csúszásgátlóját (ne is kérdezzétek), az általa kilapított hangyákat, amíg én a jogsimat intéztem (Mama szerencsére gyorsabb volt). A legutóbbi sláger a tökös-pulykahúsos lasagne volt (T. is eltüntetett egy hatalmas adagot, így azt gondolom, igazán jól sikerült :) ) illetve az alábbi lecsós kenyér. Ez a recept tulajdonképpen egy mix, Limara lecsóval töltött kenyere és a sógornőm utánozhatatlan töltött kenyere adta az ihletet. Babucival együtt sütöttük, megint, amíg a karikásban volt, mindent tanulmányozott és odáig volt az örömtől, mikor bekapcsoltuk a kenyérsütő gépet. Míg lelkesen dumált, csipogott és ümmögött, beledobáltam a gépbe az alábbiakat:

Hozzávalók

• 20 dkg tk, tönkölyliszt
• 1 tk bazsalikom
• fél tk só
• 1 ek olívaolaj
• 1,25 dl víz
• 1 dkg élesztő

Miután a gép összekeverte (ami azt jelenti, hogy az alatt a 14 perc alatt én ötvenhatszor nyitottam fel a gép fedelét, hogy megnézhesse, hogyan keverednek az alapanyagok), körülbelül fél órát kelesztettem, majd a közepébe belehalmoztam a kolbászos lecsót, amibe belekarikáztam még némi virslit. Ezen a ponton letettem a totál felháborodott Babucit, mivel egyszerűen nem tudtam lebeszélni arról, hogy azon nyers, hideg állapotában neki ne essen a virslinek. Mivel már el is kezdett nyúlkálni érte, harsány "aggya" és "de" kiabálással, én pedig féltettem a kendőm épségét a paradicsommártás miatt, letettem a szobában és a figyelmébe ajánlottam a karikatornyot. Karikatorony repült (esküszöm, ha nem tőlem örökölte volna a célzókészségét, tuti hozzám vágja) és majdnem el is talált, miközben kifele sétáltam. Azalatt a fél perc alatt, míg utánam mászott és visított, énekelni kezdtem neki, és becsíkoztam a tészta tetejét, ráhajtottam a töltelékre, pici sajtot szórtam rá, majd gyorsan bevágtam az előmelegített sütőbe 200 fokra. Jól is tettem, mert Babuci a kendőből való letevés miatti bosszúját a papucsokon és a cipőkön élte ki és elkezdte szétdobálni és megrágcsálni az összes elérhető lábbelit. Miután elszavaltuk a "nem papucsolunk!", "de!" kezdetű népi felelgetőst, sikerült valahogy visszaterelnem a szobába és mesével múlattuk az időt, míg a kenyér kisült.

Vacsorára pedig megevett egy csomót, természetesen elkunyerálta T. és az én virslimet is, a sült paradicsomról nem is beszélve :) Tejföllel és madársalátával tálaltam, reggelire pedig néhány szem friss paradicsomot dobtam mellé, miután egy kicsit meglangyosítottam. Egy nap alatt elfogyott :)