A bejegyzés címe nem véletlen, ha nem is egy malomkő, de meglehetősen sok dolog került a levegőbe nálunk mostanában.

Elsőként a reggeli, ami jelenleg cukkinis -fokhagymás muffin volt. Babuci közreműködésével, a hozzávalókat alaposan megszaglászva (ezt ő csinálta, nem én), gyorsan összedobtuk a reggelit, ami egyébként szerintem nagyon finom lett.

Hozzávalók:

• 30 dkg tk. tönkölyliszt
• 1 közepes vagy két kisebb cukkini lereszelve vagy botmixerrel megdarálva
• 3/4 kiskanál só
• 2 tk. sütőpor
• 2,5 gerezd fokhagyma lereszelve vagy beledarálva a cukkinibe
• 1 dl olaj
• 2 ek. főtt zabkása tojás helyett
• 5 dkg sajt (szerintem amúgy tízet is elbírt volna)
• fél kispohár joghurt

Elkészítés:

A hozzávalókat villával összekeverjük (a főtt zabkásához a zabpehelyre vizet teszünk és másfél percre mikróba tesszük), muffinformába adagoljuk és 200 fokon, előmelegített sütőben barnára sütjük. Fontos, hogy tényleg barna legyen, nekem mikor világossárga volt, mint amilyenre a muffint sütöm, nem volt még jó, nem sült át. Amire még érdemes figyelni keveréskor, hogy a massza lehet, hogy más mennyiségű lisztet vesz fel, ez a cukkinitől függ. Úgyhogy érdemes lassan adagolni és az utolsó 5 dkg lisztre lehet, hogy nem lesz szükség. (A fotón az irgalmatlan kék háttér a szalvéta, élőben szuper, de fotón rémesen mutat, és nincs semmilyen más színűm itthon, ezt is még Húsvét előtt vettem.)

Tálaltam hát a reggelit. Igen ám, csakhogy az én kis éhenkórászom új módszerekkel kísérletezik az ételek elfogyasztásában. Kapott egy etetőszéket, ami jó magas, így kellőképpen dobálhatóak belőle az evőeszközök és az étel, amit Őfőrosszcsontsága kellőképpen ki is használ. Így az étkezésünk többnyire úgy nézett ki, hogy ette a muffint (kicsit kisebb darabokra vágtam neki), majd mikor úgy ítélte meg, hogy már csak kevés van a tányérján, fogta, és a tartalmát a földre dobálta. Közben cukin nézett, hogy mit szólok hozzá, majd, mikor kinyilvánítottam a nemtetszésemet, vidáman elvigyorodott és folytatta tovább. Nyilvánvalóan nem ő az egyetlen miniember, aki ilyesmivel próbálkozik, de én erre nem voltam felkészülve, mert eddig semmi ilyet nem csinált, ezért inkább csak hápogtam és próbáltam követni az eseményeket. 

Másodikként Babuci is magaslati levegőbe jutott, mivel az a helyzet, hogy mostanában kezdtem gyakrabban háton hordozni. Sokat kínlódtam a háti kötéssel, mert többnyire vidáman gagyarászva szétrúgta az egészet, én meg ott álltam és tízig számoltam hogy ne kezdjek el toporzékolni, hogy ilyen béna vagyok. Most viszont, hála néhány segítőkész hurcis anyukának, áttörést értünk el és ennek eredményeképpen a korábbi langymeleg elfogadás helyett, Babuci is elkezdte nagyon élvezni a hátihurcit. Ez úgy nézett ki a legutóbb, hogy elmentünk a postára, és az odavezető utat meglehetősen feltűnően tettük meg. Babuci ugyanis a hátamra kötve először a hajamat markolászta, majd amikor elértünk a fákhoz, kezét az égnek emelve, amolyan falevélimádó pózban sikítozva gajdolt és örvendezett. Minden egyes fának külön-külön, és mivel én szerettem volna az árnyékban maradni, így ez nagyjából nonstop így ment. Amikor olyanja volt, jelezte nekem, hogy tegyek én is így, és mutassam meg, hogy én sem érem el a leveleket. Így volt, hogy ketten emeltük égnek a kezünket miközben ő sikítozva örömködött, a hüledező sétálók orra előtt. Fennmaradó időben, amikor egy árva szál fa sem volt a környéken, ami boldoggá tehette volna, énekléssel dobtam fel a hangulatot, és a "Fújja a szél a fákat" kezdetű örökbecsű gyakori ismételgetésével. Így lehet, hogy nem baj, hogy az utcán nem volt nagy a forgalom, mert így csak néhány arra járó előtt égtem be. 

Ezután megebédeltünk, ahol a füstölt sajtos kelkáposztafőzelék és a kanalak repültek.  Szívesen kenném rá az én gyöngyöm magzatomra, de ezügyben (először) teljesen ártatlan volt. Ugyanis túl forró volt a főzelék, ezért át akartam szedni neki másik tányérba, de ahogy hebrencs módra felkaptam, hirtelen az egész az etetőszák tálcáján kötött ki. Filmbe illő, szép mozdulat volt. Babuci is értékelte, először lenézett a tálcára, majd vissza rám. Láttam rajta, hogy nem érti. Nagyon próbáltam megállni a nevetést, de hiába, pedagógiai hibát követtem el, és kitört belőlem a kacagás az arckifejezése láttán. Ezek után nyilván akkor sem szólhattam egy szót sem, mikor öt (!) kanalat dobott le ebéd közben a földre, ugyanilyen "cuki-arcot-vágok-rád-nézek-és-lehajítom" technikával. Az ebéd végén viszont nem volt kedvem kacagni. Ugyanis Babucival van egy közös játékunk, amely során megemeljük a tányérját és egymásra nézünk alatta, ő pedig borzasztóan aranyosan kukucsol. Most úgy gondolta, hogy sokkal aranyosabb lesz, ha a tányérban lévő kelkáposzta főzeléket a nadrágomra önti. Miközben ültem és folyt rajtam végig a kelkáposzta, valahogy éreztem, hogy kívánkozik ide még egy slusszpoén...

És igen, repült a mikró tányérja is. A lakás üvegszilánkokban úszott, és hiába porszívóztunk ki Mamával négyszer, és mostunk fel ugyanannyiszor, valamint hiába jártuk végig az egészet négykézláb, a kezünkkel simogatva a padlót (mert Babuci mindenhova odamászik és mindent a szájába vesz) nem igazán használt semmit. Ma reggel is találtam még üvegszilánkot, ráadásul a szobában, ami messze van onnan, plusz ott is felporszívóztunk...

Ja és marad a kérdés. Ezek után merjek nekiállni holnap reggel főzni? :)